CSIGHY  SÁNDOR

Csenger 1891.december 13  -New Orleans, 1976. április 1.
Édesapja Csengerben szolgált, mint pénzügyőr tiszt. Tanulmányait a kecskeméti jogakadémián végezte. Később hivatásos katonatiszt lett. Verseket írt és katonaköltőként tartották számon. A második világháború vége Németországban érte, ekkor már alezredes volt. 1951-ben kivándorolt az Egyesült Államokba és New Orleansban telepedett le. Az emigráns sajtóban is rendszeresen publikált, elsősorban azonban költőnek tekintette magát. Számos kötete jelent meg.
   


   
DIÓSZEGHI  ISTVÁN
 1699 - 1749
 csengeri humanista orvos-prédikátor
Csengerben élt Diószeghi orvosdoktor és prédikátor, „debreceni magyar”, aki európai színvonalon álló humanista tudós volt. Részletes életrajzi adatait dr. Fazekas Árpád dolgozta fel.
Diószeghi István 1699-ben született Debrecenben, tekintélyes szülőktől. Miután elvégezte szülőföldje líceumában a tudományos tanfolyamot, 1723. április 26-án tógás társai a református kollégium ifjúságának seniorává választották meg egyhangúan. Ezután 1725-26-27. években az utrechti egyetemen tanult orvostudományt és teológiát. Mindkét tudományban elért magas színvonalát Hollandiában kinyomtatott latin nyelvű munkák sora jelzi.
Kitüntetéssel kapta Utrechtben 1727. január 25-én a legmagasabb orvosi fokozatot. Orvosi értekezésének címe: „De hydrope” I. kötet (A vízi betegségről”) és „De curatione hydropis”II. kötet (A vizi betegség gyógyításáról). Ugyanit nyomtatták ki 1727. február 4-én beiktatási orvosi disszertációját a „”De causo”(„A gyújtoványról). Kézíratban maradt ránk harmadik orvosi munkája, mely a szerző halála után nagy könyvtárával együtt a debreceni re. Kollégium könyvtárába került. De ezeken kívül teológiai munkákat is írt, sőt verseket is. Magyyaírországra csak 1728-ban tért vissza. Két évig Máramarosszigeten volt az ottani Gimnázium igazgatója. Innen került Csengerbe, működésének legnevezetesebb állomására, ahol 19 évig működött. Itteni orvosi tevékenységéről nem sokat tudunk. Kétségtelen, hogy Csengerben elsősorban mint lelkész dolgozott, illetve tanítóként és, ahogy írták „jó hírűvé tette a csengeri latin iskolát”      Mind egyház egyháztörténeti, mind kultúrtörténeti szempontból a legjelentősebb, hogy prédikátorsága idején tervei és anyagi hozzájárulása alapján készült el az 1707-ben leégett csengeri középkori templom gyönyörű gyönyörű kazettás ( un.”hamis”kazettás) festett famennyezete. A 126 kazetta közül 5 szöveget is tartalmaz, amelyeket ugyancsak Diószegi állított össze részben magyar, részben latin nyelven. Az 59. kazetta latin szövege így hangzik: „Miután a templom leégett Diószeghi István Isten dicsőségére kegyes szándékkal saját költségén e fából készített felfüggesztett mennyezetet ezekkel a díszes virágokkal díszítette s hátrahagyta, mint kegyes szerző és atya, ez év májusában 1745-ben”.  Diószeghi István orvosdoktor és prédikátor nem mindennapi megbecsülésének nyilvánvaló jele, hogy végül is a templomában helyezték örök nyugalomra –pedig ezt a protestáns vallás szigorúan tiltja. A csengeri középkori  gótikus templom műemlékvédelmi feltárását végző régészei csak 1967-68- ban találták meg koporsóját, rajta a következő felirattal:
„ T.T. DIOSEGI  ISTVAN  URAM  OBIIT
             1749. D. 30.AP. AET. Suae 50.”

 Innen tudjuk születési évét és halálának pontos idejét. Országosan sem bővelkedünk középkori humanista tudósokban, szatmári meg alig akad közöttük. Ezért fontos megőriznünk Diószeghi István emlékét, mint a korszak orvosi és teológiai tudományának európai színvonalán álló csengeri humanistáét.


ESZENYI  ENIKŐ                   
színművésznő - rendező
Régi csengeri családból származik,apai nagyapja iskolaigazgató volt. A maga korában - mint az szokás volt - színdarabokat rendezett, énekkart irányított, hegedűn játszott, nótákat szerzett, műsoros estéket szervezett. Enikő minden bizonnyal tőle örökölte mindezt.
Eszenyi Enikő 1961. január 11-én született Csengerben. Itt járta alsó iskoláit, rokoni- baráti szálak kötik városunkhoz. Az 1970-es évek elején költözött a család Debrecenbe. Enikő itt a tanulmányait. 1974 és 1979 között a Kossuth Lajos Tudomány Egyetem Gyakorló gimnáziumában tanult s végzett. Már a gimnáziumi évek alatt is rendszeresen szerepelt, és a Csokonai Színház stúdiójában ismerkedett meg a szakma alapjaival. Nem véletlen, hogy tehetségére már korán felfigyeltek, s a Színművészeti Főiskolára 1979-ben rögvest fel is vették. Itt Horvai István és Kapás Dezső voltak mesterei. Már a főiskolai évek alatt is kapott szerepeket, színházban és filmekben, s ekkortól a Vígszínház színésznője, 1983 óta társulati tagja. Fiatalon eljátszhatott olyan csúcsszerepeket, mint Szent Johanna vagy Lady Machbeth. A szakma minden terén otthonosan mozog, színdarabokat rendez, énekel. Pár éve Londonban töltött néhány hónapot tanulmányi úton, ösztöndíjjal. Rendezőként jól ismert Európa számos országában. 2002-ben a moszkvai Taganka színházban dolgozott, de a prágai Cseh Nemzeti Színház sem ismeretlen számára, mint ahogy Pozsony sem. Itt elnyerte a legjobb rendezőnek ítélt díjakat. Hosszú lenne felsorolni azon filmeket is, melyben vagy főszerepben, avagy jelentős epizódszerepben látni. Ugyanez vonatkozik színpadi alakításaira is. Rendezői – színészi munkáját siker övezi, melyeket kitüntetései, díjai jeleznek. Többek között; 1989: Ruttkai Éva-díj, Jászai Mari díj, Színikritikusok díja, Ajtay Andor díj  1990: Legjobb Epizódalakítás díja, Tv Kritikusok díja (ezt 1991ben és 2000-ben is megkapta). Pályájának legnagyobb elismerése, hogy 2001 március 15 én átvehette az Országházban a Kossuth Díjat.  Legutóbb, 2007-ben megkapta a Magyar Köztársaság Érdemkereszt tiszti keresztjét.
Szerteágazó programjai kitöltik teljes idejét, úgyhogy igen ritka, ha el tud jönni szülővárosába.
Emlékezetes, hogy várossá válásunkkor ő töltötte be a gálaműsor háziasszonyának szerepét,de mindemellett többször volt emlékezetes előadóestje Csengerben.



 GERVERS MOLNÁR VERONIKA
  1939 – 1979
 régész- művelődéstörténész
Bár Hajdúnánáson született, de igazi hazájának Csengert tekintette –édesapja Molnár József után, akitől a néprajz iránti érdeklődését örökölte. Szinte rendszeresen „hazajárt” a csengeri rokonokhoz, s terveiben a város történetének kutatása is szerepelt.
            Az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen László Gyula professzor mellett tanulta a régészet és annak segédtudományai alapjait. Tudományos munkásságát később is a teljességre való törekvés jellemezte. Az egyetem után két évet a Sárospataki Rákóczi Múzeumban töltött, munkásságának kezdeti szakasza ide kapcsolódott. Itt tanulmányozta a múzeum úrasztali terítőinek gyűjteményét, amelyben nemcsak magyar, hanem török hímzések is találhatók. A textilekkel való kapcsolata végigkövette életét. Mint ásató régész nemcsak várakat, templomokat, épületeket tárt fel, hanem középkori és újkori temetőket is. Doktori disszertációját is Patakon írta, a karcsai kerek templomról. A sárospataki vártemplom történeti sírköveit nemcsak feltárta, hanem sokoldalúan fel is dolgozta. A várban folyó ásatásain bukkant rá a kisázsiai eredetű mázas kályhacsempékre. Ezt kétszer is feldolgozta, s később a téma helyszínén Törökországban is végzett kutatásokat, s Iránban a nemez és posztókészítés hagyományait vizsgálta.
            1965-ben részt vett egy franciaországi ásatáson, s ott ismerkedett meg későbbi férjével Michail Gervers középkori történésszel és régésszel. 1967-ben költöztek Torontóba, s ott Molnár Vera a Royal Ontario Múzeum munkatársa, később e mellett még a torontói egyetem professzora is volt. Az egyetemen speciálkollégiumokat tartott éveken át, amelyekben többnyire Eurázsia olyan művelődéstörténeti kérdésit mutatta be, amely a kanadai szakemberek látókörét alig-alig ismert szempontokkal és adatokkal tágította –így magyar néprajzi adalékokkal is. Számos, elsősorban textilkiállítást rendezett. Minden évben hosszabb rövidebb időre hazalátogatott Magyarországra, s ha csak tehette Csengerbe is eljött.
A gyilkos kór alattomosan és gyorsan támadt rá. Édesapja, Molnár József leveleiből tudjuk, hogy keményen küzdött, ám e küzdelemben alulmaradt. 1979 július 21-én fejezte be életét. Kívánsága az volt, hogy ha meghal, ide, Csengerbe temessék el ősei közé, ám ez egyéb okok miatt nem valósult meg. Torontóban, a város régi temetőjében helyezték végső nyugalomra. Temetése idején egyidőben zengtek az ősi templomok harangjai Csengerben, Hajdúnánáson és Sárospatakon, búcsúztatták a magyar tudományos élet nagyreményű alakját. A tudománytörténeti hely pontos kijelölését a művészettörténet, a régészet, a műemlékvédelem, a néprajz, az általános múzeológia avatottabb képviselői végezhetik el csupán méltóképpen.
Gyászjelentésében Arany János versének sora jellemzi rövidre szabott életét: „Mily tömérdek munka várt még, Mily kevés amit beválték…” 



MÁNDY ISTVÁN
kb. 1760 – 1806
 Anonymus csengeri fordítója
Valószínű igen kevesen tudják, hogy Anonymus krónikáját magyar nyelvre szinte elsőként egy csengeri „hites vármegyei esküdt” tanító, mándi Mándy István fordította le. Elsőnek egyébként, - csupán egy évvel korábban Letenyey István pécsi kanonok ültette át magyarba a Gestát.
Mándy nevével először 1780-ban találkozunk először Csengerben, a ref. egyház jegyzőkönyvében. Ez idő tájt még nem élt itt rendszeresen, hanem Szatmárnémetiben tanítóskodott. 1789-től azonban már folyamatosan Csengerben lakott, bár már nem tanított. 
Az 1700-as évek vége a magyar nemzeti megújulás időszaka volt, úgy a divat, a tánc a nyelv, s minden téren, ami a magyarságot kihangsúlyozta. Mándyra is hatott természeten ez a korszellem, s elhatározta, hogy az ősi krónikát lefordítja magyarra. Tudnunk kell, hogy Anonymus latin nyelvű krónikáját először 1746-ban adták ki Bécsben. Ez lett a kútfője a későbbi fordításoknak. Ennek ismerete nélkül a megújuló és reformkori magyar irodalom egyik fő irányát – a régi magyar dicsőség feltámasztását szinte el sem lehet képzelni.
Nem volt könnyű dolga Mándy Istvánnak a latin szöveg magyarra plántálásával. Hiszen akkoriban a magyar nyelv, nyelvtan még nem volt kiforrva –a Kazinczy-féle nyelvújítás előtti kor még ez. Ezért is igen nehéz a korabeli szövegek olvasása, értelmezése a ma emberének.
1792. Sz. János havának 23-ik napján már készen állhatott a Gesta fordítása, mert ezt a dátumot látjuk a bevezető sorok alján, tehát alig egy évvel később mint az első, Lethenyey-  féle mű. A Mándi fordításnak igen dagályos, a kor stílusának megfelelő a címe, érdemes elolvasni. Így hangzik: „Magyar Sunád, avagy I. Béla királynak nevetlen író deákja. Kit Ősi édes emlékezet oszlopául az ő Hét Fő Magyar vezérekről írtt Deák Históriájából Magyarba öltöztetve előállatott Tekinteters Nemes Szatthmár Vármegye edgy legkisebb Hites Tagja M.M.I. (mándi Mándy István). Debreczenben Nyomt. Szigethy Mihály által 1799-ik Esztend.”
A könyvből nagyon kevés példány maradt ránk. A szellemtörténeti módszerű irodalmi és történeti kutatás előtt nincsenek értéktelen írók, és értéktelen történeti személyek, mert korának művelődésébe és szellemi áramlatába minden ember beletartozik. Mándy István a XVIII. századvégi magyar irodalom egyik érdekes alakja, akiben a hazafiúság és az írás tisztelete ébresztette fel az alkotnivágyás és a hallhatatlanná levés ősi ösztönét.



báró  MELITH PÁL
(16?? - 1703)
 Rákóczi Ferenc első szatmári híve
A Melithek őse a Subich nemzetségből származó Víd, akit az oklevelek Michaelich, Mylichnek írnak. Ebből a névből keletkezett a XV. században a Mylich vagy Melith családnév. A családnak mely a horvát történelemben jelentős szerepet játszott, birtokközpontja a hovátországi, tengerparthoz közeli Bribir volt. Rokonságban álltak a nagynevű horvát eredetű családokkal, a Zrínyiekkel, Perényiekkel, Frangepánokkal is. A brebiri Melih család megalapítója a fent említett Vid fia Melith Péter lett, aki 1476 körül született. Öt leánya és öt fia született a Mogorovich nemzetségből származó Petrichevich Katalintól. A lányok mind Magyarországra mentek férjhez. A Horvátországot mind jobban szorongató törökök elől a Melith család is otthona elhagyására kényszerül, s Magyarországon találtak új otthont. Az öt fiú mind itt telepedett le, fontos pozíciókat töltve be. Pál, Fráter György udvarában teljesített szolgálatot, Ferenc 1568-ban diósgyőri várnagy, Tamás 1572-ben a királyi kancellária titkára. Az ötödik Melith fiú György, a fiúágon kihaló Csaholyi családba nősült, s feleségül vette Csaholyi Annát. Ezzel a híres, Szatmár vármegye egyik legnagyobb uradalmának,- melynek központja Csengerben -volt részbirtokosa lett. Fiai már teljesen magyarokká váltak, s kiváló tisztségeket töltöttek be. István mint királyi tanácsos és szepesi kamarai ispán működött, Pál Szatmárban maradt, s ő lett a  család főágának folytatója, 1593-ban a szatmári vár kapitánya.
  A Melith család utolsó- ám legjelentősebb férfisarja báró Melith Pál volt. Már 1703-ban II. Rákóczi Ferenc mellé állt, elsőként a szatmári főnemesek közül, aminek következményeként példáját követte a köz és kisnemesség. A családi hagyományokkal szemben nem a császárt, hanem a nemzeti ügyet szolgálta. Idejekorán felismerte, hogy a parasztfelkelés mögött nagy nemzeti megmozdulás készülődik –Rákócziban látta a haza megmentőjét- jóval korábban mint a későbbi kuruc vezérek. Nem kényszerűségből, hanem önként cselekedett. Melith Pál Ölyüs János nagydobosi postamesterrel, aki később ezereskapitány lett a kuruc seregben, felgyűjtötte a Kraszna-közi nemességet (ide tartozott Csenger és környéke), még aznap jelentkezett velük Rákóczinál a gyulaji táborban. Mintegy száz lovas élén jelent meg Nagykároly falai alatt. Bort élelmet kívánt a Fejedelem számára, sőt Károlyi Sándor feleségét –Barkóczi Krisztinát ( aki egyébként közeli rokona volt) igyekezett átcsalogatni a kurucokhoz. Megnyerte magának a károlyi hadnagyot is. A bevehetetlennek hitt ecsedi várat csellel a kurucok kezére juttatta. Melith Pál sajnos korán, a szabadságharc elején halt meg, igen különös körülmények között, tragikus véget ért. Az a hír járta, hogy a „ a bihardiószegi kastély előtt összeszidta volna a fegyelmetlenkedő kurucokat, akik dühükben visszaszegezett kaszákkal vagdalták le.” Károlyi Sándor úgy említi, hogy „véletlen, szomorú halála történt”. De még azt sem tudjuk mikor, de valószínű még 1703 végén, mert 1704 januárjában feleségét már özvegynek nevezik. Egyes források szerint holttestét –melyet a kurucok csak a várárokba vetettek –a Fejedelem kihantoltatta, s méltó körülmények közé a diószegi templomba temettette el. Sajnos erre vonatkozó kutatásaim semmi nyomot nem adtak. 

 


 MOLNÁR  JÓZSEF
  1905 - 1986
 „Csenger tudósa”
Csengerből nem oly sok híres ember került ki, s ezért is büszkének kell lennünk rá, akinek oly sokat köszönhet a város. Nemcsak Csenger helytörténetének kutatóját tisztelhetjük benne, hanem a pedagógust, az irodalomtörténészt, a nyelvészt és művészettörténész.
10905 június 5-én született a hatgyermekes Molnár családba. Szülei egyszerű parasztemberek voltak. Az elemi iskola 6 osztályát itt, Csengerben végezte. Sorsa szerencsére nem követte a számtalan egyszerű, ám tehetséges parasztfiúét, s őt –bár nehezen – de beíratták a szatmári református gimnáziumba. A történelem azonban beleszólt életébe – s egy-két vargabetűt követően 20 éves korában leérettségizett Nyíregyházán. Ezt követően beiratkozott a Debreceni Tudományegyetem bölcsészeti karára, francia-magyar szakosként. 1931 áprilisában szerezte meg a francia-magyar tanári diplomát. Már egyetemista korában a Magyar Nyelvtudományi Intézet megbízásából néprajzi-nyelvészeti kutatásokat végzett, többek között Csengerben is. Tudományos munkásságát családtörténetekkel kezdte, majd Kölcsey, Petőfi, Jókai, Kaffka Margit pályájának szatmári kapcsolatait dolgozta fel, s megírta Riskó Ignácz részletes életrajzát is. (A Szuhányi, a Melith és az Eötvös, s több csengeri nemesi családé) Mint minden helybélit, őt is izgatta a ref. templom alatti kripták rejtélye. 1932-33 nyarán Höllrigh József régésszel a Nemzeti Múzeum megbízásából feltárásokat végzett ott, s jelentős XVI. századi ötvösművészeti remeket találtak a Csaholyi és a Melith-család sírboltjaiban. Ezen nekibuzdulva1935 áprilisában szintén ásatást szervezett Dr. Gallus Sándor vezetésével az egykori Melith- kastély területén Mindeközben az 1931-32-es tanévben Párizsban ösztöndíjasként a Sorbonne Egyetemen képezte magát. Tanulmányai végeztével Hajdúnánásra került az ottani református Gimnáziumba. Néhány év alatt a zárkózott hajdútársadalom bizalmát sikerült megnyernie, olyannyira, hogy feleségét is onnan választotta. Nánáson szintén nyelvészeti, néprajzi kutatómunkát végzett, de számtalan tudományágban dolgozott. Megszervezte a nánási Hajdú Múzeumot.
Eközben Csengerről sem feledkezett meg, bár korán elkerült innen,de sohasem szakadt el tőle. Nyári szünetekben a Szuhányi levéltárból –mely a háború után megsemmisült – kimásolta a város 1800-as jegyzőkönyveit s több más értékes várostörténeti iratot. Ezek nélkül Csenger története igen hiányos lenne.
1945 után Budapestre került, többnyire pedagógiai munkásságot folytatott, s más tudományágban is ott találjuk. Csak egy példa a sok közül: 1957 óta az akadémiai Jókai kritikai kiadás lektora, és több kötetének szerkesztője volt. Összes közleményeinek száma meghaladja a 700-at. Igen sok a számunkra fontos Csengerrel és Szatmárral foglalkozó munka. Nevét majd’ minden lexikonban megtalálhatjuk. Hetvenedik születésnapja tiszteletére szülővárosában könyvet adtak ki tiszteletére (Csengeri Krónika)

Súlyos betegség után 1986 december végén hunyt el. Városunk utcát nevezett el róla, s poszthomusz Díszpolgárának választotta. Írásai, tanulmányai városunk múltjának felbecsülhetetlen forrásai. 
 


OSZTOJKÁN BÉLA
1948-2008
 költő, író
 Csengerben, az ottani cigánysoron születtem, 1948 február 8-án, apám Farkas Ézsaiás, anyám Osztolykán Mária. Születési bizonyítványom szerint szüleim napszámosok voltak. Ezen a foglalkozás megjelölésen később nagyon elcsodálkoztam, mert úgy tudtam, hogy édesapám, Farkas Ézsaiás kárpitos volt. Első osztályos iskolai bizonyítványomban, amelyet az úgynevezett „nagyiskolában” állítottak ki 1955-ben, azonban már úgy szerepel apám neve alatt ez a bejegyzés, hogy „kárpitozó munkás”.
1955 nyarán egy munkástoborzó jelent meg Csengerben. A cigányok nagy részét teherautóra pakolták és családostól együtt az akkoriban épülő kazincbarcikai építkezésekre szállították – így a „kárpitozó munkást” és családját is. A második osztályt már Kazincbarcikán kezdhettem, azonban karácsonyra már újra a csengeri iskolába jártam. De nem sokáig, mert az oda-vissza utazás megismétlődött, ezért a harmadik osztályt, amelyet Csengerben kellett folytatnom, nagyon megsínylettem: évismétlésre utasítottak, így a harmadik osztályt kétszer kellett járnom. Ez a törés akkoriban nagyon rosszul érintett, hiszen kis barátaim, azok a csengeri cigánysorról való iskolástársak, akikkel 1954-ben együtt kezdtem, rendben tovább jutottak. Jártam még az akkoriban úgynevezett „zsidó” iskolába, a következő évben a „tanács” iskolába, végül a „görög” iskolába. Amíg Csengerben éltük, gyermek voltam. Szép emléket őrzök erről az időről. Általános iskolai tanulmányaimat végül Budapesten fejeztem be, 1963-ban.

Első munkahelyem egy budapesti téglagyárban volt, ahol segédmunkásként dolgoztam, azután a Ganz-Mávag következett, itt kitanultam az esztergályos-marós szakmát, közben esti gimnáziumban leérettségiztem, (1972-1976), ezután irodalmi folyóiratban kezdtem publikálni (1977-től) először verseket, majd novellákat. Közben különböző minisztériumi irodalmi ösztöndíjakból tartottam fenn magamat. 1981-ben tagja lettem a Magyar Írók Szövetségének. Így lehettem szabadfoglalkozású író.
1977-ben Debrecenbe kerültem, és a Kossuth Lajos Tudományegyetemen a magyar-történelem szak érdekelt.
1978-tól kezdődően megélhetési problémáim keletkeztek, ezért rendszeresen jelentettem meg írásaimat a Hajdú-Bihari Naplóban, majd csekély fizetésért korrektori munkát vállaltam az Alföldi Nyomdában.
1985-1990-ig a Budapest VI. kerületi Tanácsnál vállaltam munkát, ahol Cigányügyi Koordinációs Bizottság titkára lettem, cigány családok gondozásával foglalkoztam egészen a rendszerváltozás idejéig.
Időközben többedmagammal 1989 év elején megalapítottam az első demokratikus cigány szervezetet (PHRALIPE Független Cigány Szervezet), amelynek azóta is választott tisztségviselő elnöke vagyok, 1990-ben beléptem az SZDSZ-be is. 1993-ban azonban abból a megfontolásból, mely szerint csak akkor lehetek egy „független” társadalmi szervezet tisztségviselője, ha pártokon kívüli maradok, saját elhatározásomból kiléptem a pártból.
1990-ben PHRALIPE néven megalapítottam az első cigány irodalmi és közéleti folyóiratot, amelynek főszerkesztői tisztét 1999-ig töltöttem be. A követező évben (1990-ben) részt vettem a Magyarországi Roma Parlament megszervezésében, és 1993-ig, a lemondásomig a szervezet főtitkára, Amaro Drom című lapjának pedig a főszerkesztője lettem.
1999-ben rész vettek a második kisebbségi önkormányzati választásokon, amelynek eredményeképpen 2003-ig az Országos Cigány Önkormányzat képviselője-alelnöke lettem. Ebben a tisztségemben alapítottam meg a VILÁGUNK című Roma Kulturális és Közéleti folyóiratot, amely az Országos Cigány Önkormányzat hivatalos lapja lett. Mandátumon lejártáig (2003-ig) elláttam a főszerkesztői tisztséget is.
2004-től nyugdíjas vagyok, Budapesten élek, van két fiam, András, Dénes, Dénes a színművészeti egyetemen másod éves, András pedig operatőrnek készül. Ma már semmiféle folyóiratot nem szerkesztek, azonban kényszerből még ellátom a PHRALIPE-szervezet elnöki tisztét, és készülök összes prózai írásom Párizsi kiadására, amely 2008-ban jelenik meg.

Jelenleg új regényemen dolgozom, és szükségesnek tartom megjegyezni, hogy értékes időt és energiát vontam el az irodalomtól azzal, hogy részt vettem a roma önszerveződő mozgalom kialakításában, amely – meggyőződésem – nem tőlem olyan, amilyen.
Hazai publikációk:

Szépirodalmi alkotások:

  • Mozgó Világ, Új Írás, Új forrás, Alföld,
  • Napjaink, Életünk. Élet és Irodalom, Tiszatáj,
  • Valóság, PHRALIPE, Amaro Drom,
  • VILÁGUNK, és számtalan napilap.
    Díj: Bezerédi-dij 1997

Önálló kiadványok:

  • Halak a fekete Citerában (versek) 1981
  • Hóesés hűségben (versek) 1983
  • Nincs itthon az Isten (elbeszélések) 1985
  • Megkérdezem Önt is (interjúk) 1995
  • Átyin Jóskának nincs, aki megfizessen (regény) 1977
  • Bölcsek napkeletről (színpadi meseköltemény)1998
  • Békeváros (válogatott prózai írások) 2005
    Külföld: németül, hollandul, oroszul, bolgárul, lengyelül, franciául

Tv-filmek:

  • Halottak gyertyafényben MTV
  • Nincs itthon az Isten MTV
    Készülőben:
  • Ne hagyj a halállal egyedül (regény) 

RISKÓ IGNÁCZ
  1813- 1890            
 vármegyei főjegyző –költő – 1848/49-es kormánybiztos
Petőfi Sándor írta   a XIV. számú Úti levelében 1846-ban: „ ….Szatmár derék város a Szamos partján, van egy nagy piaca, egy nagy kétágú püspöki temploma /…/ és két költője, Pap Endre és Riskó Ignácz”
 A Riskó család az 1700-as években került Csengerbe, mint előnevükből tudjuk Husztról.
Egy 1793-as úrasztali kenyérosztó tálon még Hrisko-nak írták nevüket. Az 1800-as években már Riskó Józsefről, a város jegyzőjéről olvashatunk, a családból tanítók is kerültek ki. De a famíliából a leghíresebb Riskó Ignác lett. 1813. július 31-én született, s mint a Ref. Ekklézsia keresztelőkönyvében olvashatjuk: ” Riskó Jósef esküdt Úrnak Ns. Szabó Marcellától Ignátz fiát K. attya Ns. TutorföldiFerentz és K. annya Ns. Nagy Borbála kisasszony ”. Iskoláit itt kezdte a csengeri református iskolában, s a gimnáziumot Eperjesen végezte. Már diákkorában kedvelte az irodalmat, s kezdett maga is verseket írni. Tanulmányai befejezése után Szatmár vármegye aljegyzője, majd Kölcsey távozása után főjegyzője. Az 1840-es években verseket írt, melyek a kor divatos pesti újságjaiban közöltek, többek között az Atheneaum című rangos irodalmi lapban is, de más divatos reformkori zsebkönyvben is találkozhatunk költeményeivel.(Nemzeti Almanach, Regélő Pesti Divatlap, a Vachott-féle Pesti Divatlap, Életképek). Bajza József, az Atheneaum szerkesztője nagyra becsülte, és fényes jövőt jósolt neki. Így minden bizonnyal Petőfi már hírből ismerhette Riskót, verseit, és radikális nézeteit. Nem volt tehát véletlen, hogy 1846-ban ellátogatva Szatmárra, személyesen is megismerkedtek. Így írt erről később egy visszaemlékező:” Petőfinek Szatmáron eredetileg két jóbarátja volt, Pap Endre és Riskó Ignácz vármegyei főjegyző, aki maga is pompásan forgatta a tollat.”
1846 szeptember 6-án Riskó és Petőfi együtt indult Szatmárról Nagykárolyba, a tisztújító vármegyegyűlésre. Itt először Teleki Sándorral ismertette össze Petőfit, illetve több ellenzéki ifjúval. Szeptember 8-án tartották a vármegyegyűlés utáni táncmulatságot, ahová Petőfi is elment Riskóval. Itt mutatta be a költőt Júliának, mely találkozásból szerelem, majd házasság lett. 1847- Petőfi, Riskó szatmári lakásán töltött el ismét hosszabb időt.
 Riskó Ignác a politikából is kivette részét. Ő volt a megfogalmazója híres „Szatmári 12-pontnak”          A 48-as forradalom hírét örömmel veszi. Buzgólkodik a szatmári Nemzetőrség megteremtésén, s ennek előmozdítására megírja a „Hazafiúi Felhívást”. 1948/49-ben Nagykároly követeként országgyűlési képviselő, s Pesten tartózkodott. Januárban a kormánnyal együtt Debrecenbe menekült. A Radical Párt tagjai között találjuk, mely a leghaladóbb nézeteket vallotta. Nem lehet hát véletlen, hogy  ő vezette a történelmi jelentőségű áprilisi trónfosztó országgyűlésen a jegyzőkönyve. Neve réztáblába vésve az oratóriumban, a szószék melletti padon látható. Ez idő tájt még kormánybiztosi feladatokat is betöltött.
A szabadságharc leverése után fogságot szenvedett, ami véglegesen derékba törte irodalmi pályáját. Kiszabadulása után soha nem foglalkozott irodalommal. Az 1880-as években a pénzügyminisztériumban dolgozott, s innen ment nyugdíjba mint minisztériumi osztályfőtanácsos. 1890 október 22-én halt meg. Haláláról az egykori pályatárs és jóbarát, Lauka Gusztáv a Fővárosi Lapok-ban nekrológgal emlékezett.
    
   



SUMONYI PAPP ZOLTÁN
         1942
 költő és rádiósszerkesztő
    1942. február 5-én született Szatmárnémetiben Négy-öt éves volt, amikor családjuk Szatmárnémetiből Csengerbe került. Már itt járt iskolába. Édesapja mérnök volt és a vasútállomáson dolgozott – mely egyik verséből ki is derül. Az ötvenes évek közepétől elkerült Csengerből, 1954-től él Budapesten. 1960-ban érettségizett a József Attila Gimnáziumban. További életéről már csak mint az FTC evezős-négyesének egyik szépreményű tagjáról van nyomunk. Nem sokkal később abbahagyta sportkarrierjét, s eljegyezte magát az irodalommal, pontosabban a költészettel és a rádióval. Ezután már költőként, íróként ismeri az irodalomszerető közönség.

1962-ben jelenik meg első verseskötete a Szépirodalmi Kiadónál, a Spártai Suhanc címmel. 1966-ban tanári diplomát szerez az ELTE –n. 1964-66 között a „Tiszta Szívvel”egyetemi folyóiratot szerkesztette. Versei és írásai jelentek meg az Élet és Irodalomban, valamint a Kortárs folyóiratban.
            A színes életkezdés után 1970-től a rádiós évtizedek következtek. A költő –rádiós életpálya a mai napig párhuzamosan halad. Szellemi tanítómestere Vas István költő volt. A rádiónál először a bemondók vezetőjeként kezdte, a műsor lebonyolításában vett részt. 1980-tól hét éven át az Irodalmi Főosztály főmunkatársa, a kéthavonta jelentkező Irodalmi Újság és a havonta hallható Társalgó –Másfél óra irodalomkedvelőknek –című műsor vezetője lett. Illyés Gyula nyolcvanadik születésnapján 1010 percet beszélgetett a költővel.
Közben tizenhat kötete jelent meg. 1987 óta vezeti a Rádiószinházat, mely egyik adóhoz sem tartozik, s a Kossuthot, a Petőfit és a Bartókot egyaránt ellátja műsorokal. Évente 52 bemutatót rendez, tehát hetente új darabbal jelentkezhet. Színházi közvetítések és a régi nevezetes színházi előadások újrajátszásával az ország legnagyobb hangos színházát szervezi.
Eközben költői munkássága folytonos, legújabb darabja  Pál Apostol levelei mely CD-n és kazettán található Cryllus Dániel kíséretével, illetve a Tizenöt Zsoltár –amelyet Sebestyén Mária énekel. Az ezredfordulón újabb könyvvel jelentkezett – művelődéstörténeti esszéje a Droskovich-szisztéma –címmel jelent meg. Ebben a hazai szabadkőművesség történetét dolgozta fel.
2007 májusáig volt a Magyar Rádió munkatársa, 2002-től a Magyar Pen Klub ügyvezető alelnöke.
Kitüntetései:

  • Robert Graves -díj                              1979
  • ózsef   Attila -díj                                1985
  • Déry Tibor jutalom                              1988
  • Salvatore Quasimodo különdíj            1993-1998-2003


SZANISZLÓ FERENC
    1960
 külpolitikus újságíró
Nevem Szaniszló Ferenc. 1960. október 7-én születtem Csengerben, a ma már azt hiszem házasságkötő teremként működő szülőotthonban.
Gyermekkorom első éveiben Csengerben laktunk, a régi iskola melletti szolgálati lakások egyikében. Szüleim: Szaniszló Ferenc és Szaniszló Ferencné Bakó Irén általános iskolai tanárok voltak itt. Valószínűleg többször együtt játszottunk a szintén e honlapon szereplő Eszenyi Enikővel, „majdnem kortársammal”, akinek valamelyik szülője, vagy mindkettő az én szüleim kartársa volt. Sőt: nagybátyám felesége révén szegről-végről még távoli rokonok is vagyunk.
Anyu idevalósi, így elköltözésünk után is rendszeresen jártam Csengerbe hétvégeken, vagy nyaralni nagyszüleimhez a Híd utcába, nagybátyáimhoz és nagynénémhez az Aradi, a Szatmári és a Jókai utcába. A Szamossal, annak jó és rossz arcával is itt ismerkedtem meg. Az 1970-es árvíz alatt is voltam itt, nagyszüleim kertjének végében, majdnem a töltés magasságáig ment föl a Szamos. Még emlékszem a régi tótfalusi hídra, a kispiaci korcsmára, amelyek már nincsenek ott a Berekalján. Emlékszem a cukrászdára a nehéz függönyével az ajtaján, ahol életem első fagyiját ettem, és a zsilipre a román határ közelében, ahova fürödni jártunk.
Az általános iskolát Csegöldön, a gimnáziumot Fehérgyarmaton végeztem. Ma is ott élnek a szüleim és öcsém. Öcsém és Nyíregyházán lakó húgom is tanárok.
Egy év szegedi katonáskodás után a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemére kerültem. Külpolitikus újságírónak tanultam, Latin-Amerika szakosként. Oroszul, spanyolul, angolul, szerb-horvátul beszélek, de több keleti és déli szláv, valamint latin nyelven is megértetem magam, keveset németül is beszélek.
1986-ban a Magyar Hírlap moszkvai tudósítója lettem. 1988-ban Chrudinák Alajos és Sugár András hívására az MTV Külpolitikai Szerkesztőségébe kerültem, ennek felelős szerkesztő-riporter és műsorvezető munkatársa voltam 2005-ig. Előbb a volt Szovjetunió tagállamaival, később a balkáni háborúkkal foglalkoztam. De jártam Csernobilban, a kaukázusi háborúkban, az izraeli-libanoni háborúban és Bagdadban is. Több nívódíjat, egy hazai és egy nemzetközi fesztiváldíjat szereztem, 1992-ben Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjban, 2000-ben Európa-díjban részesültem. 2007-ben Fehérgyarmat Pro Urbe-díjasa lettem. A monte-carlói tévéfesztiválon kétszer jutottam döntőbe, egy alkalommal elismerő díjban részesültem a szrebrenicai tömegsírok kihantolásáról szóló Panoráma-riportomért. Ugyancsak döntőbe jutott Csernobilról szóló filmem a Prix Italia olasz tévéfesztiválon.
Egy könyvem jelent meg Lázállam címmel, további kettőnek – Sztálin, illetve Magyarnak lenni – társszerzője voltam.
Moszkvai kinn létem alatt rendszeresen tudósítottam a Magyarország, a Heti Világgazdaság, a Nők Lapja című lapokat, valamint megyei lapomat, amely oly kedves volt nekem, hiszen itt kezdtem pályámat: a Kelet-Magyarországot. Tizedik éve vagyok a világ legnagyobb napilapja magyar kiadásának, a Metrónak állandó szerzője.
2005-07 között a Duna TV Híradójának főszerkesztője voltam, a Közbeszéd című háttérműsort szerkesztetem és vezettem. Most harcolok az igazamért, ami sosem könnyű, hiszen a tucatnyi háborúban, ahol jártam, „legföljebb” szemből lőnek le. Idehaza hátulról szokás leszúrni az embert. 

Budapesten és Perbálon élünk családommal. Feleségem levéltári történész, fiam utolsó éves informatikus a Műszaki Egyetemen, lányom az Orvostudományi Egyetemen gyógytornász-szakos, másodéves. Hobbim az olvasás, a kert és a természetjárás.



 SZATHMÁRI KÁROLY
  1847 – 1885             
 A felségsértő csengeri újságíró
Élete, pályája alig ismert. Csengerben, a Hunyadi - azaz a Kis - utca sarkánál, az egykori töltés kanyarjánál, állt az a ház, ahol 1847-ben született. Szülei környezetében tanulta meg tisztelni Kossuth Lajost és a szabadságharcküzdelmeit, s amint ő vallja egyik Kölcseyt ünneplő cikkében: „Még mint gyermek elzarándokoltam a csekei sírhoz, s azon virágszálak amelyeket ormáról téptem, legdrágább kincseim.”
A csengeri református iskolában kezdte iskoláit, s mint a legtehetségesebb tanulók, a debreceni Református Kollégiumban folytatta tanulmányait. A szabadságharc egykori fővárosában tovább mélyültek Habsburg-ellenes szméi. Eszményképei között élt Petőfi Sándor, a csengeri születésű vármegyei főjegyző Riskó Ignácz barátjának szelleme, akitől a királyellenes tüzet kapta örökségbe. Népszeretete először népköltészeti gyűjtésre ösztökélte. Itthon, Csengerben jegyezte fel az ún. „Csengeri betlehemes játékot”, amely a Gyulai Pál: Magyar Népköltési Gyűjtemény I. kötetében jelent meg. 1879-ben a Magyar Nyelvőr közölt tőle „Babonák Szatmár vármegyéből”- címmel. Kár hogy ezirányú munkássága nem teljesedett ki örök kárára városunknak. Pályafutását azonban a biztosabb megélhetést nyújtó újságírással folytatta. Már fiatalon a DEBRECEN című politikai napilap főmunkatársa lett, majd 1878-ban felelős szerkesztője. Később az ÉBRESZTŐ lapot szerkesztette, függetlenségi programmal. Cikkei „a legszélesebb érdeklődést keltették nemcsak Tiszántúlon, hanem a fővárosban is”- írta róla Jókai. Újságírói pályájának legérdekesebb, s egyben legszomorúbb epizódja a maga korában nagy port felvert felségsértési per, melynek kezdete az 1880. április 25-én a debreceni ÉBRESZTŐ-ben az „Asszony ingatag” című cikk volt. Ebben Gr. Batthyány Lajosné és Damjanich Jánosné „ azon eljárása rovatik meg, hogy Rudolf trónörökösnek eljegyzése alkalmával írásban adtak kifejezést hódolatuknak” Ezért a nagyhatású cikkért felségsértési pert akasztottak nyakába. Néhány idézet a legkeményebb mondatokból:  … kikre (értsd: Batthyányné és Damjanich özvegye) a magyar nemzet hóhéra, az osztrák uralom adta az özvegyi gyászruhát …/…/ Írásban siettek kifejezni hódolatukat azon császári katonának, Rudolf trónörökösnek, aki azon vérből való, mely vér nem remegett Batthyány és 13 vértanú életének kioltása felett.” E perben, melyet Jókai a HON- című lapjában élénken figyelemmel kísért Szathmári Károly maga védte magát. A bíróság zárt ajtók mögött elkészítette az ítéletét. Szathmári Károlyt felségsértésért egy és fél év börtönre és 500 forint pénzbüntetésre ítélték. 
A per és az utána következő börtön, és meghurcoltatások kikezdték egészségét. Élete teljében, 38 éves korában ragadta el a halál. Síremléke a mára már megszűnt debreceni Kossuth utcai temetőben állt. E felírat állt rajta:
                                          " Itt nyugszanak elvszilárdságáért
                                           Sokat küzdött
                                           Fogságot is szenvedett csengeri
                                           Szathmári Károly elhunyt
                                           tetemei. „ Az igazság istennője
                                           drága kincset vesztett benne,
                                           De még sokkal több reményt. ”